Mit veszíthetünk az életben?

Az egész azzal kezdődött, hogy megszülettem. Ekkor elvesztettem a fonalat (már amennyiben a köldökzsinórt lehet fonálnak nevezni). Később pedig a szabadságom vesztettem el, nevezetesen akkor, mikor bölcsődébe adtak. Ahogy nőttem, elveszítettem a bizalmamat az emberekben.
Gyermekkorom végére a naivitásomat is elvesztettem. Telt-múlt az idő, s az iskola viszontakságai mellett kezdtem elveszíteni a felnőtté válás iránti érdeklődésemet. Ez már-már olyannyira elfajult, hogy majdnem elvesztettem a hitemet is.
Kikerültem az egyetemről, s ezzel együtt elveszítettem a biztos anyagi hátteret nyújtó szülői támogatást. Munkát kellett keresnem. Találtam ugyan, de csak azért, hogy később azt is elveszíthessem. De a java még csak ez után jött.
Elvesztettem az összes pénzem a kaszinóban, elvesztettem a feleségem, elvesztettem a lakáskulcsom és elvesztettem zsebkendőmet (igen, szidott anyám érte).
Közben persze, öregedvén elvesztettem a hajam (de tudom, az ész a fontos) és a helyem a társadalomban. Segélyen éltem és elvesztettem a reményt.
Azt gondolhatjátok, hogy ebbe bele lehet őrülni. Hát igen. Elvesztettem a fejem, kiborultam, s csak az volt a szerencse, hogy volt, aki feltöröljön.
Most, öregen ott tartok, hogy elvesztettem a fogaimat (pedig jók voltak a fogaim, Laci). Igen. Protézisem van, és parókám. Elvesztettem az egészségemet is, öreg fejjel gyógyszereken élek.
Kis hijján a látásomat is elveszítettem, de szerencsére a banki hitelemet is elvesztettem.
Szemüveges vagyok, mert elvesztettem a kontaktlencsémet. És sajnos már a memóriám sem a régi, azt is részben elvesztettem... ha jól emlékszem.

Hát mondjátok meg őszintén érdemes egyáltalán élni, ha ennyi mindent veszíthet az ember?

/ A szöveg alanya kitalált személy, bármely hasonlóság valóságos személyekkel a véletlen műve! /